Single Blog

Álarc mód indul

fcveb

Egy kép kúszik be a fejembe: 2 éves vagyok. Hétfő van. Otthon vagyunk, jönnek a nagyszülők. Valahogy mindenki más. Máshogy viselkedünk, mint egyébként. A nővéremmel mi is „jók” vagyunk. Nem viháncolunk, nem hangoskodunk. Főleg nem az asztalnál. Nem illik. Apám sem az, aki. Valahogy mindenki megmerevedik, mindenki álarcot húz. Apu a legnagyobbat. Érzem, hogy valami nincs rendben, de még túl pici vagyok, hogy átlássam. Csak figyelem a mintát és tanulok. Most éppen azt, hogy a mamaék nem veszik jó néven, ha önmagam vagyok. Az nem jó, ha nevetek hangosan, ha szaladgálok dübörögve, hangoskodok játék közben, vagy fecsegek az asztalnál. Apu rám is szól. Meglepődöm. De hát én ilyen vagyok, tudod!? Szóval mostantól az nem jó? Csöndben maradok egy ideig. De két éves vagyok, nem megy sokáig. Újból fecsegek. „Ne beszélj, most a felnőttek beszélnek!” Aztán: „Menjetek inkább játszani!”. És hozzáteszi: „De csendesen!”.

Kívülről nézve nem történik sok minden. Belül viszont egy egész világ változik.

Lassanként megtanultam, hogy bizonyos helyzetekben nem lehetek önmagam. Bizonyos emberek nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok. Hogy sok mindent meg kell tenni, amit mások akarnak, és sok minden tilos, amit mások nem akarnak. Mert nem illik. Vagy épp illik. Meg mit fognak gondolni? Szó éri a ház elejét!

Rémes, még visszagondolni is!

Egyre több helyzetben nem voltam „jó”. Akkor voltam az, ha nem okoztam problémát. Ha nem voltam beteg, ha szótlanul tűrtem, ha megosztottam a játékomat, ha nem sírtam reggel bölcsibe menet. Ha mindenhez mosolyogtam. Így lassanként megtanultam elrejteni magam. Én lettem a „bocs, hogy élek!”. Lehajtott fejjel jártam, halk szavú lettem, és nem odavaló. Sehova se való. Mindig azon tűnődtem, hogy vajon tetszik-e az embereknek az, amit csinálok, viselek, mondok, érzek.

Persze most sűrítek. Ehhez évek kellettek, hogy ide eljussak, és nem csak a szüleimen múlt. Éppen csak ott indult. Egy ártatlannak látszó családi vacsoránál. És ők sem tudták, hogy ezzel mit tesznek. Ők is ezt tanulták, ezt adták hát tovább.

Ma már átlátom.
Ma odavaló vagyok. Jó helyen vagyok. Jó vagyok! És fontos vagyok.
(Köszönet érte önmagamnak, a kineziológiának és az Innerwise-nak.)

Hozzászólás (0)