Single Blog

A mosoly a világot tényleg széppé teszi

Én sokat mosolygok. Alapból. Ilyen a természetem, szeretek mosolyogni. Viszont nemrég észrevettem, hogy mára sokkal kevesebbet mosolygok, mint régen. Pedig ma is bőven lenne rá okom. Csak valahogy bennem is nyomot hagytak az elmúlt évtizedek, az élet megpróbáltatásai. Így tegnap elhatároztam, hogy tudatosan fogok mosolyogni vadidegen emberekre.

Bementem a postára, ahol mindig hosszú sor van. Tudtam, de mosolyogtam. Nem siettem. Előttem egy öregúr balhézott. Hogy neki azt jelezték a postaládába bedobott értesítőn, hogy itt felveheti a csomagját. Igen, de elsőbbségivel adták fel, így ma újra megpróbálják kikézbesíteni, nincs a postán. „De nekem azt írták ide…” – kötötte az ebet a karóhoz. Már ketten magyarázták hosszasan, kedvesen, láttam, hogy tudatos nyugalmat erőltetve magukra, hogy az úgy működik, hogy…. Felajánlották, hogy megadják a kézbesítő telefonszámát, hogy egyeztetni tudjon vele, de az se volt jó. Végül puffogva elment. Gondolhatjátok, nem volt mosoly az ablakban ülő hölgy arcán. Így tudatosan elővettem a legkedvesebb – még véletlenül sem mű – mosolyomat. Láttam, hogy nehéz neki átváltani, de kitartottam. Mire átvettem a két levelemet és a két csomagomat, már érezhető volt az oldódása. De amikor megköszöntem a munkáját és szép napot kívántam neki távozásomkor, láttam, hogy őszintén örül, hogy az emberek nem mind egyformák.

Az a pláne az egészben, hogy nekem is jól esett. Örültem, hogy kedvességem, ami egyáltalán nem volt megerőltető, felvidította a postás hölgyet. Kifelé menet annyira szétáradt bennem a jó érzés, hogy már-már szélesen vigyorogtam. És ekkor láttam, hogy egy hölgy igyekszik kifelé a tömegen keresztül, nagy csomaggal a kezében. Nem volt nagyon közel, de észrevettem és tartottam neki az ajtót a rajtam maradt széles mosollyal együtt. Rám nézett, és a szemében láttam, hogy a köszönöm, amit mondott, nem fejezi ki eléggé az érzést, amit most kapott. Mert észrevették. Figyelmet, kedvességet kapott csak úgy, egy vadidegentől. Amit néha még a szeretteinktől se kapunk meg. A szeme mindent elárult. Megvan az a pillanat, amikor elkapod, hogy a közönyből, a napi rutinból kizökkentesz valakit és látod, ahogy a szeme felcsillan? Olyan volt ez a pillantás, amit szinte már csak gyerekeknél lehet felfedezni. Tudod, mikor a szemében megpillantod a lelkét is. Olyan őszinte tekintettel és mosollyal hálálta meg – a köszönöm mellett -, hogy ez többszörösen visszahatott rám. A láncreakció elindult.

Átérzitek? Tudjátok, mint amikor a Buddha kinézetű pasi felszáll a metróra, elkezd nevetni, majd átragasztja utastársaira a nevetést, míg végül már az egész metrókocsi hangosan hahotázik. Na, ilyen ragadós ez.

Micsoda boldogság már önmagában az, ha észreveszik a mosolyomat, a kedvességemet! Amit egyébként semmi másért nem csinálok, csak azért, mert nekem is jólesik. Az eset után még én is percekig mosolyogtam, belül átjárt a jó érzés, a szeretet.

Érezhető a különbség, ugye? Aközött, ha valaki úgy megy haza, mint az öregúr a postáról, vagy úgy, mint a postáról kifelé igyekvő hölgy. Vajon ki mit ad át ebből a családjának? Vajon kinek a társasága lesz kellemesebb, kinek lesz jobb estéje?

Lehet így is élni. Csak választás kérdése. És tudod, azt kapod, amit adsz!

Én újra a mosolyt választom. És te?

Hozzászólás (0)